Professzor Pizka blogoszferális társunk az öntömjénben, vagymi, a minap felvetette, hogy egyszámla. Ha olvasóink nagy része most pont olyan értelmetlenül néz, mint mi, akkor valószínűleg a Föld még nem érett meg arra, hogy belelőjük egy fekete lyukba. A nevezett szó értelmetlenségéről sokat elárul, hogy a magyar nyelvben mélyen gyökerezett identitásunk ellenére a megfejtéséhez a német megfelelőjét (Verrechnungskonto) kellett egy német-angol szótárba beemelnünk, hogy az angol jelentéséből (allocation account) nagyjából elkezdjük pedzeni, hogy ez mi a fityfiritty. Mivel a szó amúgy is felesleges, maradjunk annyiban, hogy az egyszámla kifejezésben az egy- az leginkább egyenleg. Remélem, több tucat bankár olvasónkat sérthetem meg, amikor úgy vélem, rakja seggbe őket egy talicska aprómajom, amikor ilyeneket ötlenek ki.

A népszerű és sokakban a hányingert többszöri olvasás után is felkeltő löncs posztunk máig visszhangzó hullámokat ver a virtuális térben, és a hullám egyre újabb és újabb szavakat vet partra ebből a jelenséghalmazból. És habár laikusként azt hinnénk, hogy egy étel esetében a vonzó, kellemes hangzású név alapvető, a tapasztalat ezzel hajmeresztően ellentétes. A tokány orrváladék-hangulata senkit nem csábít fogyasztásra, ahogy a mussz kiejtésének egyetlen megfigyelhető hatása az, hogy legalább hárman zsebkendőt kínálnak a tüsszögőnek. A ragu hangzása kifakadó pattanásra hajaz, a trüffel meg olyan, mintha egy rózsaszín tüllszoknyába öltöztetett kerti törpét eperízű síkosítóval kenegetnénk, de nem mondjuk meg, milyen célból. Rácponty tejföllel pedig nincs is.

Ami Otllik Iskola a határon c. alapvetésében még egy öreg ember ósdi szavajárásaként lehetett poén, az korunkban már szánalomra sem méltó. Én már azért is megvetem magam, mert simán felismerem, hogy ez egy szó. Reméljük, a fiatalabb generációk már e tudás nélkül nőhetnek fel. Jobb lesz az mindenkinek.

Ezerkétszáz százalékig biztos vagyok benne, hogy amennyiben blogunk kissé nagyobb népszerűségnek örvendene, lenne legalább egy nyelvész zseni, aki megmagyarázná okosan, miképpen is lett a valamiképpen azért még legalább indokolható vájat szóból az évszázadok során vályú. Ettől függetlenül, a nyomvályú szót majd akkor vesszük fel a szókincsünkbe, amikor nyomdisznókat fogunk tartani, és szóba kerül az etetésük. Addig meg nyomjon vályút a diszlexiás, mizantróp cápaharcsa.

A sonka jelentése: sertés (tágabb értelemben: egyéb vágóállat) comb- vagy farhúsa. A csirkemellsonka tehát sertéscomb csirkemellből? Na ne már. Akkor a széket holnaptól ülőasztalnak hívjuk, az almát körtecseresznyének, a vaskarikát meg vasból készült, kör alakú fakockának. Én meg a húsvéti nyúl vagyok. Pont.