Lássuk csak: épp fenn állunk egy emelvényen, kamerákkal, mikrofonokkal és ellenséges lelkületű újságírókkal körülvéve, miközben önbizalmat sugározva, de belülről feszengve már két és fél ezredmásodperce azon tűnődünk, melyik is az a kifejezés, amelyik épp a nyelvünkön van, csak pont most nem jut eszünkbe, pedig az elődeink és a saját elfuserált kapkodásunk által dagasztott fekáliakupacból improvizációs technikákkal és elterelő hadműveletekkel előre menekülő stratégiánkat az jellemezné legtalálóbban. Ilyenkor megbocsátható, ha jobb híján ez a szó ugrik be. De csak ilyenkor. Máskülönben ezt a kellemetlen hangzású, viszketést, szemrángást, enyhe émelygést okozó kifejezést főleg azok a koncerteken tablettel hadonászó közgazdászpalánták használják, akik minden második mondatukba igyekeznek egy általuk sem pontosan értett fordulatot fűzni, amitől hitük szerint egy csapásra dörzsöltnek és tudományosnak látszanak. Igazából unortodox az, amikor az öreg ciceszbejszer azzal tesz egy utolsó kétségbeesett próbálkozást a nála negyven évvel fiatalabb Yedidahnál, hogy levágatja a pajeszát. Nem. Jön. Be.

Elsősorban így, felszólító módban. Ez a szó több sebből vérzik és minden bizonnyal sokunkban további sebeket tép fel. Egyrészt nem világos, mi köze az iparnak ahhoz, hogy az illető csipkedje magát (ez is blogbejegyzést érne), vagyis siessen. Ezzel az erővel lehetne mezőgazdaságkodj vagy kereskedelemkedj is. Másrészt - és ez a nagyobbik baj - ezt a szót már rég kisajátították maguknak azok az óvodai dadusok, akiknek kis gödröcske alakult ki a könyökük fölött a valószínűtlenül vastaggá fejlesztett felkar-hájukon, nájlonköpenyt (direkt á-val) hordanak térdig fűzős cipővel és a törülközőt türülközőnek mondják. Ilyen dada pedig minden óvodában akad legalább egy. Megáll a hipószagú linóleummal borított folyosó végén és a bóklászó gyermekekre lesből támadva ráordít: iparkodj! (vidéken iparkoggyá!). Nem véletlen, hogy aki volt óvodás, az még felnőtt korában is összerezzen e kifejezés hallatán. Kérjük, kerüljék használatát!

(Eredeti kép forrása: commons.wikimedia.org)

A nagyon csekély jelentőségű ember végtelenül irritáló, gügyögve, heherészve önmagáról szegénységi bizonyítványt kiállító kifejezése. Használata gyakran ironikusnak szánt felhanggal, olyasformán történik, mintha az illető azt akarná sugallni, "tudom, hogy te is tudod, hogy tudom, hogy tudod, hogy ezt csak félig komolyan mondom, de mi mindketten jófejek vagyunk, csak én egy kicsit mégjobban, ezért most ilyen viccesen fogalmazok". Segít a kifejezés helyretételében, ha Pumukli hangján képzeljük el, valahogy így: "Állam bácsi elvesz ezt, állam bácsi elvesz azt, nem látják a kis ravaszt". Ahányszor elhangzik e kifejezés, jusson eszünkbe az internetes népművészetben elterjedt kép, melyen Batman képen törli Robint, csak itt a nyálas famulus váratlan fordulattal még reagál is: "Üss még, betmenbácsi!"