Érdekes szavunk, mely a társadalom két, ellentétes pólusán álló gyerektípust foglal magába. Közös bennük, hogy mind a kettő rövid távon is idegesítő, kezelhetetlen, viselkedészavaros szarjankó.

Ennek egyik altípusa a kiemelkedően módos, undorítóan elkényeztetett, hiperaktív, esetleg sportoló bezzeggyerek, aki konkrétan 20 másodpercig nem képes semmire a világon koncentrálni, nem tud leülni, nem tud (és nem akar) bármivel is foglalkozni. Szülei szerint eleven a kis drágám. Ők ezt azért nem élik meg teherként, mert még sosem voltak egy légtérben gyermekükkel, segítő nélkül 2 percnél hosszabb ideig, hiszen a gyerek jellemzően dadák, au-pair-ek, bentlakásos iskolák, nagymamák és magántanárok gyűrűjében nőtt fel. A komplett szülői felelősségvállalás az anyagi háttér biztosításában merült ki. Kezelésének egyetlen módja egy istenes nagy saller leverése, olyat ugyanis még sosem kapott. Persze számíthatunk rá, hogy a szülők a Kárpát-medence valamennyi jogtudorát ránk fogja szabadítani. Mégis, ez az egyetlen módja, hogy a kis geci ráébredjen, anyuka pénze nem minden esetben jelent védelmet.

Az eleven csemete másik altípusa a társadalom legalsó rétegéből érkező, 6 éves korára tökéletesen kirafinált, bűnöző gyerek. Ő azért nem okoz gondot, mert konkrétan az összes létező rokona leszarja, mit csinál. Az ovis társak módszeres rettegésben tartása a szülő számára elfogadható, a fizikai erőszak a normális, otthoni módja a dolgok lerendezésének, és ha valami megtetszik a kisgyereknek, hát persze hogy ő is akar egyet. Szülőként gyakran hangos szóval a meglopott gyereket vagy annak szüleit vegzálja, hogy hát az ő kölyke talán nem érdemli meg a sonkás szendvicset/elemes kisautót/mobiltelefont? Gyakorlatilag minden letud azzal, hogy a másiknak úgyis van, tehát a bőre alatt is pénz van. Csoda-e, ha 7 éves korára a kis klambó többet tud a javítóintézetekről, mint nyájas olvasónk remélhetőleg kései elhalálozásának idején? Az ő esetében a pofon nem működik. (Akit otthon naponta krumplira vernek, az egy tintanyaló pofonjától nemigen fog megijedni.) Időben el kell kobozni, és lehetőleg a földgolyó másik végébe örökbe adni, lehetőleg még azelőtt, hogy megtanulna beszélni. Így esetleg van esélye arra, hogy emberré váljon.

Nem véletlen, hogy már Tutajos sem értette, amikor az öreg Matula a szelement jelölte meg a kisbalta lelőhelyeként, pedig az erős 70 évvel ezelőtt volt. Mainapság talán egy elemes, összerakható kísértet juthat róla eszünkbe, ha belebotlunk véletlenül, esetleg egy dél-jemeni halászfalu orvosának lehetne még a neve. Kivagyi, magukat művésznek képzelő, naturalista építészek igyekeznek napirenden tartani a szó használatát, a Szabadon Ébredők olvasóközönségét leszámítva szerény sikerrel. Örvendezzünk vala, s áldozzunk az Úrnak oltárán kotorékebadó-bizonylatot fennen.

A falnak rohanunk tőle. VICE, hülyegyerek, VICE! Értjük persze, hogy a vica és a verza összecsengenének, de attól még van a magyarban annyi latin kifejezés, hogy igazán illenék tudni, ha vica lenne, akkor vikának ejtenénk (oké, német területen konkrétan a vice is vike, de akkor is). Nem is nyelvészetiek az aggályaink, mert nem kell latinul tudni, inkább az zavar, hogy mi a tosznak akar latinul beszélni az, aki nem tud?

Sí mortalis immortalis, Simor talis.

A függés egyik első jele közismerten az, amikor a függés tárgyát (pl. étel, marihuána, alkohol) elkezdjük becézni. Ez általában összefügg annak a beismerésnek a hiányával, hogy függők vagyunk. Ennek egyik legékesebb és mindannyiunkat idegesítő példája a kisboltokban ampullát (azaz féldecis alkoholokat) vásároló májmentes melósok, vörhenyes pofájú nyugdíjasok és más kártevők. Végstádiumú fajtája már nem is képes kinyögni, fizikailag beismerni, hogy alkoholt vásárol, csak odanyögi a boltos kisasszonynak, hogy "Ágika, kérek egyet." Képes naponta 4-szer lemenni és mindig venni valami apróságot, hogy "mellesleg" kérhessen "egyet". Kurvára szánalmas. Ez nem egy vicces poszt. Ütném.

Eredetileg volt a szónak jelentése. Ezzel jelölték azokat a dolgokat, amelyek a természetben megtalálhatók voltak (pl. tölgyfa, mókus, andezittufa), szemben azokkal, amelyek az emberi tevékenység során jöttek létre, azaz mesterségesek (mint pl. Belgium, a csokoládé vagy az rezgős análvibrátor). Ezek a kategóriák - ez nagyon fontos - értéksemleges, tényszerűséget sugalló jelzők voltak. Sajnos mára a szó jelentését veszítette, és leginkább csak ordas nagy, büdös lehúzás értelemben használható. Valaki, valahol, valamiért egyszer marketing okokból kitalálta, hogy ami természetes (mint pl. a fingás, a szoptatás mások szeme láttára, a nekünk tetsző nők megerőszakolása), az jó és üde és friss és egészséges, míg a mesterséges dolgok (mint pl. védőoltás, 35 évet meghaladó várható élettartam, masszírozós fotel) valószínűleg magának a sátánnak az agyszüleményei. Komolyan mondom, sok más, nagyobbnak tűnő gondunk mellett, ez az egyik legfontosabb baja a világnak. Hogy sok a gyökér.

Kevés röhejesebb dolog van a világon, mint SI-prefixumoknak és hasonló hangzatos izéknek főnevek elé biggyesztésével gyártani fokozott hangulatú főneveket. Ám még szerkesztőségünk gigabulikon és szupercellákon edzett idegrendszerét is hiperfelborzolta a megaaszály szó megismerése. Azt hiszem, nem kellene itt megállni, elvégre a teracápa, a gigasün, a hektoablak és a megagigaszuperepres hiperextrajoghurt petasok marketingpotenciált rejt magában. Exahányinger.

Pláne ha precíziós penge. Vagy precíziós műszer. Vagy rakéta. Nem csak András kódnevű kedves olvasónkat lehet az előre csomózott kötélért szalajtani a kifejezéssel, szerkesztőségünk is régóta kutatja a fenti nem létező szó forrását. Egyszerűen minden, amit jelenthet, azt tökéletesen fedi a precíz szó, nem beszélve a sajnálatos tényről, hogy a legótvarabb, gagyi szarokra aggatják újabban rá. Lelkünk sötét bugyraiba nézve magunk is beláthatjuk, hogy a precíziós mérleg az semmi más, mint egy mérleg, legfeljebb ha nagyon akarom, akkor egy pontos mérleg, Minden más megközelítés téves, úgyhogy a fogyasztásfetisisztáknak (aka. konzumidióta) lófasz a seggükbe. Precíziós lófasz.

Van az a rémisztően sznob réteg, amely képes teljes komolysággal előadni, hogy a kezében szorongatott szimatszatyor az egy Louis Vuitton "kenvesz" táska. Külön öröm az az altípus, amelyik már a márkanevet is Luíz Vujtonnak ejti. A márkanév felhorgasztotta asszociációinkat figyelmen kívül hagyva, igazságot kereső tekintetünk fénypászmáit fordítsuk ezúttal a nevezett kenveszre, amely mindenki által közismerten semmi más, mint vászon. Így, egyszerűen: vászon. Minden olyan elmélet, amely megpróbál minket köcsög sznobizmusával megvezetni, hogy ez egy speciális anyag, meghatározott szövéssel, összetétellel és jellemzőkkel, baromság, már amennyiben természetesen az, ám ezt a speciális szövésű, meghatározott összetételű és jellemzőjű anyagot úgy hívják, hogy VÁSZON. Emészd meg, kiskancsó.

Mint a "hálós szatyorba passzírozott mangalicatöpörtyű" eufemizmusa, úgy is mint dagadék. Amennyiben bárki ismerősünkre megjegyezzük, hogy erősebb lett, pont annyira mászunk a lelkébe, mintha bödönnek neveznénk, csak még képmutató módon el is kívánjuk palástolni bunkóságunkat és/vagy szókimondó jellemünket. Ha tehát befosi kis szararcúak vagyunk, esetleg volt gyerekszobánk, akkor kussoljunk naphosszat, ha viszont minden áron közölni kell a másikkal, hogy felrántott csípőtájékon 90 deka pörcöt, akkor mondjuk azt. Erősnek meg azt nevezzük, aki fél kézzel emelget újabban 30 kilós betonlapokat.

Habár mozgalmunk örvendetesen mentes az álszent, megjátszós, felszínes politikai korrektség valamennyi hajtásától, azért van, ami nekünk is sok. A röhejesen macsó tesztoszteronfitogtatásnál kevés szánalmasabb dolog létezik a világon, s a nevezett jelenség egyik legirritálóbb megnyilvánulásai közé tartoznak a címben szereplő szó és hasonszőrű pajtásai, köztük a megér egy patront, a farokérett és a mindent vivő szúrnám a fosóját. Az ilyeneknek tényleg, szívből csak azt kívánom, hogy egy szudáni kirándulás során tegye őket magukévá egy kupac kéjsóvár hegyikecske.