(jó, ez egyáltalán nem felesleges, de jobb nem akadt? hol volt a szókincsrendőrség, amikor ez lett?)

Vannak szavak, melyek elsőre szalonképesnek, sőt, emelkedettnek tűnnek, miközben minden egyes áhítattal történő kimondásukkor a markába nevet, vagy legalább félre néz a csendes többség. Ők ugyanis már belegondoltak, és így tisztában vannak a szó igazi jelentésével, ami jelen esetben nem csak hogy nem emelkedett, de inkább naturális, cinikus és perverz. Olyan szavak sorába illik, mint a váladék, a hányadék, köpedék, esetleg söpredék, csak erről még egy kidobott koton is az eszünkbe jut. Ezzel az erővel az egysejtűek generációit nevezhetnénk akár osztaléknak is. De nem nevezzük, mert mi nem vagyunk ostobák.

A kimaxol rokona. Azt a sunyi látszatot kelti, mintha az ősi magyar ikerszavak családjába tartozna, valójában azonban csupán egy részeg hangmérnök által a sörrel leöntött keverőpulton történt elfuserált takarítás közben véletlenül kiejtett szó hippi-utánérzéses elterjedésének köszönhető a létezése. Ennek ellenére kötelezőnek érzi minden startupper (fúj), hogy kihágásait, eltévelyedéseit, és úgy általában bárminemű túlzásba vitt cselekedetét e szóval változtassa megbocsáthatóvá. Tévednek: ezzel csak nő megbocsáthatatlan tetteik száma.

Tudálékos majmok használják arra az esetre, ha trendi mivoltukat egyszerre akarják megcsillogtatni újszerűségre való nyitottságukkal és az idegen szavak megjegyzésének képességével. Valószínűleg szakálluk és vastag fekete keretes szemüvegük is van hozzá, amivel rendkívül eredetinek gondolják magukat. Valójában azonban ez a szó csak annak elrejtésére szolgál, hogy az illető még egy egyszerű összetett mondatot sem képes megalkotni. Mi mást is kívánhatnánk az ilyeneknek, mint hogy a feleségük kimaxolja a klimaxolást, lehetőleg már harminc évesen.

Vászka nagybecsű olvasónk kiváló észrevétele.

 A szóról valami igen perverz, a szexuális felhangoktól sem egészen mentes, rafinált kínzási mód ugrik be, amelyhez feltétlenül szükség van egy kacsatollra, amelyet azonban nem feltétlenül a kínzást végző személy kezébe képzelünk bele kínzástechnikailag. Nem állítjuk, hogy teljesen elképzelhetetlen ebből a helyzetből önbecsülésünk megőrzése mellett kijönni, de semmiképp nem az a felhőtlen, rózsaszín pamacsos örömmámor, amit a szó sugallni szándékozik. Kerüljük inkább, mert a szó konnotációi ragacsosabbak, mint egy sparhelten felejtett, kéthetes vattacukor.

Mi több: kilépni a komfortzónából. Titkos vezetéknevű Modorosblog-olvasó Tímea Eszter tűéles találata, a szociolingvisztika és az eredetkutatás határmezsgyéjéről, nagytisztelettel. Híven fejezi ki azt a mélymagyar, nyomasztó érzésvilágot, hogy a világ túl nagy, és jelentős részén nem lehet egy normálisat enni, mert nincs a tegnapi maradékból összeklopfolt, halízű olajban kisütött rántott hús, nem beszélnek magyarul, és amúgy is mindenki zsidó vagy buzi. Tágabb értelemben ide tartozik a munka gyűlölete, illetve bármi, ami a megszokott pörkölt és nokedli világon kívül helyezkedik el, intelligencia inkluzíve. Ezoterikusok jellemző érzete még, bármilyen kérdés kapcsán. Mert aki kérdez, az energiavámpír. Van kérdés?

Sosem hittük volna, hogy az amúgy a tehetsége felől nézve mélységesen tisztelt, de különben a virtuális térben úgy ideológiailag, mint érdeklődés tekintetében tőlünk kontinensnyi távolságra elhelyezkedő Szily László blogger kollégával valaha egy véleményplatformra kerülünk, de mai értekezésünk tárgya bizony ezt is elérte, ezúton is hígmagyar köszönetünk ezért az élményért.

Mélységesen mély meggyőződésünk, hogy az a 6 évesnél idősebb emberi lény, aki képes kiejteni a száján a "beszélőke" szót, ezen cselekedetével automatikusan lemond valamennyi, alapvető és magasabb emberi jogáról, és önként kérvényezi szakorvosi vagy hatósági felügyelet alá helyezését. Különösen javallott volna ezt törvénybe foglalni azon megfigyelésünk alapján, hogy a "De jó beszélőkéd van!" mondat csakis olyanoktól tud elhangozni, aki az elhangzott előadás, kérdés, szónoki sziporka vagy mondatfüzér egyetlen paraméterét volt képes felfogni és feldolgozni: a hosszát. Tehát fogalma sincs, hogy éppen most fejtetted ki a hidegfúziós reaktor 8 általánossal is felfogható elvét, hogy 2 perccel korábban avattad be a korlátlan csöcsmennyiség elérésének pofonegyszerű titkaiba:, s hiába bíztad rá a kalóriamentes tejcsokoládé lakásod széfjében őrzött receptjének elérését segítő számkombinációt: bekezdésünk gyenge szellemi lábakon álló hősének az egészből mindössze annyit akaródzik felfogni, hogy léteznek emberek, akik egy mondatot az alany+állítmány szerkezetnél összetettebben is képesek megfogalmazni. Mágnesespaplan-bemutatókra tetszik járni, csókolom?

A -ded hangzású csökevény után a másik olyan kis bisz-basz, ami bebizonyítja: még csak szónak sem kell lennie egy betűsornak ahhoz, hogy idegesítsen minket. Ha nyájas olvasónk hozzánk hasonlóan bantu törzsek feketemágiával fűszerezett szertartásaira asszociál e remek kis előtagról, akkor nyugodtan konstatálja: nincs egyedül az érzéssel. Nem akarunk tudni sem kultmoziról, sem kultstátuszt élvező kulthelyekről, egyáltalán: a kult- förmedvény teljes mellőzése irányába tett minden erőfeszítést készpénzzel illenék már dotálni, alaptörvénybe illesztetten. Különösen fájó az, hogy lassan a Starbucks-típusú, fröccsöntött műanyag lófaszokra is ráaggatják, illetve bármire, ami iránt 3 belvárosi drogoson kívül senki nem érdeklődik. Az egyetlen legitim területe a szónak a 4 évnél fiatalabb korosztálynak rendezett mesemondó verseny, ahol el tudjuk fogadni, a "kulta falkú malac" szófordulatban. Két pálinkával persze.

Azon, rendkívül aljas viselkedésű szavaink egyike, amelyek érzelemmentes eredeti formájukat megtartva, ám jelentésüket levetkőzve, alkalmasak a politikailag látszólag korrekt ócsárolás tényállásának maradéktalan megvalósítására. Így például a jellegzetes ízű kifejezés soha de soha nem utal az amúgy teljesen egyedi, felismerhető és semmi mással össze nem téveszthető (azaz: jellegzetes ízű) málnára, vaníliára vagy sózott pisztáciára; nem, csakis valami olyasmire, ami minimum véleményes, ha nem egyenesen hányingert keltő, s eképpen az ízek tarka világában az avas kókuszzsírtól a resztelt májon át a spanyol halbélszószig feszülő gasztronómiai íven helyezkedik el. A kifejezés közeli rokona a korábban már megénekelt markáns ízvilág.

Doboscukorba ragadt hajszálnál is idegesítőbb szófordulat, amelynek kimondását láthatóan soha nem előzi meg az agy rendeltetésszerű használata. Valahányszor hallom, kedvem támad megkérdezni, mégis melyik az az étel- vagy italféleség, amelyet rosszul elkészítve - odaégetve, félig nyersen vagy elsózva - is szeretni tetszik? Ön ügyebár a levesbe is rak egy szem hagymát, csak az íze végett? Felteszem, ön igényes ember. Hogy szarna bolhanyakörvet, kérem alássan.

Képtelenek vagyunk bizonyos képzettársításoktól elvonatkoztatni ezen kifejezés hallatán. Lelki szemeink előtt egy szerencsétlen jószág sejlik fel, amiből még élő állapotában kis darabkákat vagdosnak le, akárha körömkéket gombás lábujjakról, de most komolyan, és akkor ezt a szókapcsolatot vagymit ráírják olyan dolgokra, amiket elvileg arra szánnak, hogy megegyük. Elméletünk szerint ez egy kiemelkedően gonosz vegánlobbi ügyködésének lehet csak az eredménye, esetleg a sertések valójában a delfineknél is intelligensebb lényekként befurakodtak a konzerviparba, és így igyekeznek minket leszoktatni mindenről, ami hús. Kotorékeb legyek, ha értem.