Ezt a negédes szófordulatot azok használják rendszeresen, akik ugyanilyen rendszerességgel visszasírják a régi jó filmsorozatokat azokból az időkből, amikor még egy szegény rabszolgalány képernyőn követett sorsa a fél országot megríkatta. Hisz olyan szép volt, amikor Isaura bájos naivsága mosolyt csalt a békásmegyeri műbőr kanapéjával eggyéizzadt kazánszerelő harcedzett arcára. Az előbbiek szellemi utódjaként el-elsütik továbbá a fiatalabbak közül azok, akik szerint a High School Musical (hájszkúlnyuzikel) még 14 éves kor fölött is megható.

Lássuk be, ez a kifejezés önmagában hordozza a feleslegességet. Mert hát hova a retkes sajtkéreggel átszőtt búbánatba csalna bármi is mosolyt? Nyilván költőinek szánt megfogalmazás ez. De mi abban a költői, az elgondolkodtató, a választékos, ha mondjuk megállapítjuk, hogy hoppá, Jánosnak a hasán van a köldöke?

Ha valami mosolyt csalna a seggére, az igen. Az méltó volna az említésre. De akkor még mindig itt van, hogy csal.

Nem tisztességes eszközökkel készteti mosolyra az arc viselőjét, hanem orvul rácsalja azt a vigyort, ami így közszemlére tett corpus delictiként árulkodik az áldozat manipulált gondolatairól.

Neked viszont immár az igazság fölényes birtokosaként és védettséged tudatában ezentúl nyugodtan mosolyt csalhat az arcodra, ha ezt a kifejezést hallod.

KÖZÉRDEKŰ FRISSÍTÉS: Az imént hallottuk, hogy valakik H₂O-t csalnak a vízbe!

Ezzel a kedélyes hangzású, jóindulatúnak tűnő, de álságos kifejezéssel több súlyos baj van.

1.) A „kellemes” önmagában is gáz. Kellem? Ó jaj... De jó, nem bánom, kellemes lehet egy parfüm illata vagy egy hátvakarás. Kb. „nem is rossz” értelemben. A 88 éves B.-nagymama szerint például kizárólag a lábvízre lehet jellemző ez a tulajdonság.

2.) Az „ünnepek” a felesleges mellébeszélések melegágyának számító PC beszéd kreálmánya. Értsd: bármit is ünnepelsz mostanában, legyen az karácsony, hanuka, télapó, újév, norvégmintás csúnyapulcsiünnep vagy akár a nagy manitu lólengése - nekem mindegy, mert én leszarom, csak nem akarlak megsérteni vele.

Értem én persze azt is, hogy az olyan vallásos kifejezések, mint például „áldott”, meg „kegyelmekben gazdag” nehezen állnak a mai profán háeresek, menedzserek és egyéb irodisták szájára, nekik javaslom e blog alapítójától hallott vállalati kultúros elvtárs őszinte szavait, aki borgőzösen elmondott beszédét így zárta: „Áldott, ....ööööö.... KLASSZ karácsonyt @##&@!”*

 *A mondat végén megbotlott, így az utolsó szó nyomdafestéket nem tűr, legalábbis egy ilyen ünnepi postban csak azért sem írom le.

Teát évezredek óta készítünk. Tanulatlan, jakvajszagú sültparasztok is képesek rá immáron 3000 éve. Még azok is, akik metaforikusan olyan távol lüktetnek a kicsit is haladó és intellektuálisan mérvadó univerzum ütőerétől, mint egyszeri Zámbó Krisztián a jazzkonzervatóriumtól. Mindösszesen vízre van szükség, meg valami növényre, amit beleteszünk, közmegegyezés szerint tealevélre. Nem, ez nem életérzés. Nem, ez nem is szertartás. De, teljesen mindegy, hogy 97 vagy 87 fokos a víz. De, az is mindegy, hogy hány napig szárítottad meg érlelted, nem lehet elrontani: a víz + tealevél kombinációja minden alkalommal megbízhatóan iható és teaízű teát fog eredményezni. Ha te pénzt áldozol arra, hogy megtanulj teát főzni, akkor te reménytelenül idióta vagy, és jobb, ha átgondolod az életed, mielőtt mágneses gyapjútakarós bemutatókra fogsz járni. Ha már most is jársz, öld meg magad. Azonnal.