Lássuk csak: épp fenn állunk egy emelvényen, kamerákkal, mikrofonokkal és ellenséges lelkületű újságírókkal körülvéve, miközben önbizalmat sugározva, de belülről feszengve már két és fél ezredmásodperce azon tűnődünk, melyik is az a kifejezés, amelyik épp a nyelvünkön van, csak pont most nem jut eszünkbe, pedig az elődeink és a saját elfuserált kapkodásunk által dagasztott fekáliakupacból improvizációs technikákkal és elterelő hadműveletekkel előre menekülő stratégiánkat az jellemezné legtalálóbban. Ilyenkor megbocsátható, ha jobb híján ez a szó ugrik be. De csak ilyenkor. Máskülönben ezt a kellemetlen hangzású, viszketést, szemrángást, enyhe émelygést okozó kifejezést főleg azok a koncerteken tablettel hadonászó közgazdászpalánták használják, akik minden második mondatukba igyekeznek egy általuk sem pontosan értett fordulatot fűzni, amitől hitük szerint egy csapásra dörzsöltnek és tudományosnak látszanak. Igazából unortodox az, amikor az öreg ciceszbejszer azzal tesz egy utolsó kétségbeesett próbálkozást a nála negyven évvel fiatalabb Yedidahnál, hogy levágatja a pajeszát. Nem. Jön. Be.