Érdekes szavunk, mely a társadalom két, ellentétes pólusán álló gyerektípust foglal magába. Közös bennük, hogy mind a kettő rövid távon is idegesítő, kezelhetetlen, viselkedészavaros szarjankó.
Ennek egyik altípusa a kiemelkedően módos, undorítóan elkényeztetett, hiperaktív, esetleg sportoló bezzeggyerek, aki konkrétan 20 másodpercig nem képes semmire a világon koncentrálni, nem tud leülni, nem tud (és nem akar) bármivel is foglalkozni. Szülei szerint eleven a kis drágám. Ők ezt azért nem élik meg teherként, mert még sosem voltak egy légtérben gyermekükkel, segítő nélkül 2 percnél hosszabb ideig, hiszen a gyerek jellemzően dadák, au-pair-ek, bentlakásos iskolák, nagymamák és magántanárok gyűrűjében nőtt fel. A komplett szülői felelősségvállalás az anyagi háttér biztosításában merült ki. Kezelésének egyetlen módja egy istenes nagy saller leverése, olyat ugyanis még sosem kapott. Persze számíthatunk rá, hogy a szülők a Kárpát-medence valamennyi jogtudorát ránk fogja szabadítani. Mégis, ez az egyetlen módja, hogy a kis geci ráébredjen, anyuka pénze nem minden esetben jelent védelmet.
Az eleven csemete másik altípusa a társadalom legalsó rétegéből érkező, 6 éves korára tökéletesen kirafinált, bűnöző gyerek. Ő azért nem okoz gondot, mert konkrétan az összes létező rokona leszarja, mit csinál. Az ovis társak módszeres rettegésben tartása a szülő számára elfogadható, a fizikai erőszak a normális, otthoni módja a dolgok lerendezésének, és ha valami megtetszik a kisgyereknek, hát persze hogy ő is akar egyet. Szülőként gyakran hangos szóval a meglopott gyereket vagy annak szüleit vegzálja, hogy hát az ő kölyke talán nem érdemli meg a sonkás szendvicset/elemes kisautót/mobiltelefont? Gyakorlatilag minden letud azzal, hogy a másiknak úgyis van, tehát a bőre alatt is pénz van. Csoda-e, ha 7 éves korára a kis klambó többet tud a javítóintézetekről, mint nyájas olvasónk remélhetőleg kései elhalálozásának idején? Az ő esetében a pofon nem működik. (Akit otthon naponta krumplira vernek, az egy tintanyaló pofonjától nemigen fog megijedni.) Időben el kell kobozni, és lehetőleg a földgolyó másik végébe örökbe adni, lehetőleg még azelőtt, hogy megtanulna beszélni. Így esetleg van esélye arra, hogy emberré váljon.